Csicsija-bubuja, szép török fiúcska

Albert Mátyásné Tamás Katalin, 64 éves

Szép piros hajnalban, hajnalhasadtában
Szegény magyar asszony gyermekét elveszté.
Török basának a katonái vitték
Nagy Törökországba, basa udvarába.
Basa felnevelte szép török fiúnak.
S ahogy felnevelte, meg is nősítette.
Gyermekik született, s az volt az óhaja,
Magyar dajka legyen gyermeke dajkája.

  Elment a vásárra, ahol valának a magyar anyák. Odament, s megszólítá:
jöjjön el neki gyermekdajkának! De ha jól nem dajkálja, karóban a feje. Elvitte. Az asszon a szobában a gyermekkel vala. Egyszer a gyermeket valami baj érte. Egy kicsi lázban ő nem tudott aludni. Szegény magyar asszon nagy bánatnak adá magát. Mi lesz véle? Karóban a feje, ha a gyermek meg nem gyógyul. Elkezdé neki szép csendesen magyar nótát dalolni. Gondolta, hogy elaluszik, s akkor ő is lepihenne.

Csicsija-bubuja, szép török fiúcska,
Nekem is vót ilyen szépséges Jánoskám,
Elvitte a török szép piros hajnalban.
Most es megismerném, most es megismerném
Karja fehérjiről, fekete szömőcsről,
Fekete szömőcsről.
Aludj, aludj, aludj, szép török fiúcska,
Aludj, aludj, aludj, szép török fiúcska!
Hallá a basának ezt a felesége:
Kétszer-háromszor az asszon ismételte.
Szalad is az asszon, mondá a férjének:
– Gyerecsak, gyerecsak, mit mond ez az asszon,
Az a magyar asszon a te szép fiadnak?
Bemene a basa, bemene a basa,
S fal mögött megálla, hallgatá, hallgatá.
Szegén magyar asszon ő csak ismételte:
– Csicsija-bubuja, szép török fiúcska,
Nekem is vót ilyen, nekem is vót fiam,
Szépséges Jánoskám, szakasztott ilyen vót.
Elvitte a török szép piros hajnalba.
Most es megüsmerném karja fehérjiről,
Fekete szömőcsről.
Aludj, aludj, aludj, szépséges fiúcska,
Mert ha nem aluszol, karóban a fejem.
Jaj nekem, jaj nekem, a szegény anyának!
Bé is ment a basa, bé is ment a basa,
Tovább az éneket már nem hallgathatta.
Felgyűrte az ingét, s jobb karját mutatá.
– Nezz csak ide, nézz csak, mit látsz most te azon?
– Jaj, mit látok, fiam, jaj, mit látok, fiam,
Te vagy a Jánoska, te vagy a Jánoska!

Egymás nyakába borultak, s anya a fiára talála, s fiú az anyára.

  Vargyas Lajos Fia-rabolta anya típuscímen 9 magyar változat adatait sorolta fel. Megállapítja: „A legrégibb középkori eredetű darabok közé tartozik”. (Vargyas Lajos II. 1976. 379.)
  Első ízben találtunk rá Gyimesen, de a Székelyföldön, sőt Erdélyben is. Bizonyára későbbi keletű ezen a vidéken. Albert Mátyás gyermekkorában tanulta. Mivel a ritkán található balladák közé tartozik, Albert Mátyástól 1977 és 1983 között hat alkalommal is lejegyeztük. Legtöbbször a cselekmény vonalát követve újraalkotta az éneket, sőt az első változattal ellentétben a másodikban megpróbálta az egész történetet elénekelni, de egyes részek csak töredékesek és erőltetettek maradtak.
  A török-tatár betörésekről számos monda maradt fenn, annál kevesebb ballada vagy a folklór más műfaja. Vargyas Lajos már 1954-ben megállapította, hogy „valaha mindezek balladák voltak, csak a fokozatos feledés koptatta őket prózai történetté”. (Csanádi Imre-Vargyas Lajos 1954. 488.)
  A magyar folklórkutatás viszonylag későn figyelt fel erre a balladára, hisz első lejegyzésére 1879-ben  került sor. Kálmány Lajos töredékes változatait közölte, prózai szövegekkel kiegészítve, sőt bölcsődalként is énekelve (Kálmány Lajos 1952. 143–146:3.A/1.,A/2., B.). Éppen ezért a Magyar népdalok kötetben már a történeti énekek közé sorolták az egyik Kálmány Lajos közölte éneket (Ortutay Gyula-Katona Imre II. 1970.196:6). Lagutóbb Ujváry Zoltán az Al–Duna vidéki székely közösségben talált változatára szintén versbetétes mondaként, illetve altatódalként (1968. 64–66.). 1970-ben Katona Imre és Tripolszky Géza Zentán jegyezte le (1971. 7. sz. 26–31.).
  A felsorolt 9 magyar változat több altípusba sorolható, s ehhez hasonló csoportosítás a különböző szláv folklórban is megtalálható. Putyilov az ott közölt változathoz legközelebb állónak a morva mondát találta.
  Vargyas Lajos 67 külföldi változatát sorolta fel a spanyol, portugál, katalán, morva, ukrán, orosz, lengyel, délszláv, makedon, bolgár folklórból.
  A ballada tanulásáról Albert Mátyás 1977. június 11-én a következőket mondotta: „Az öregasszonyoktól, mondom, akkor lehetett hallani. Az öregasszonyoktól, úgy a nagymamáktól, ugye, a gyermekeket… Ők fonogattak, s a gyermekeket ringatták a lábikval. Mert vót egy olyan spárga kötve a bölcsőhöz. Egy olyan fa oda, a lábával nyomogatta, a bölcső ringott, s énekelgette, a gyermek amíg elaludt. Az öregasszonyok énekelgették:
        
         Beli, beli, kucu beli,
         Beli, beli, kutyasággal teli,
         Beli, beli, beli, beli,
         Belbelj,
         Kutyasággal teli.

  Ezt hallottam az öregektől. Egyik keservesen énekelgette, más vígabban. Egyik egyik szövegecskét, a másik a másikot.
  A török elvitte szép piros hajnalban… Ezt énekelgették az öregasszonyok. Vótak olyan öregasszonyok: ringatta s ringatta, s sírdogált, mikor ezt a szöveget mondta”.
  1983. október 7-én ismét kértem Albert Mátyást a történet eléneklésére. Utána kiegészítette:
  „Ott, ott énekelgetett a vénasszon a gyermekeknek, ilyen-olyan öreg énekeket, dunnyogatta. Ahogy varrtam [csángó bundákat varrt], hát egyszer izé, hogy hogyhíják, a Csicsija, bubuját énekelgette, de csak úgy darabolgatott belőle.
  Na, osztá másnap ott varrok, s ott az öregasszon fonogatott, s én még kérdezősködtem tölle, s há mondta:
  - Jaj - aszongya -, ez egy régi ének, én nannyámtól hallottam - aszongya -, de ő ezt, többen tudta. Valahol le van írva, valamelyik rokonnyinál, testvérinél - aszongya -, de ki tudja, hol van?
  Módosítottam réta, aszerint, hogy a történelmet hallottam. S azt gondolom, nem helytelen, ugye? Gyimesen, még, mondom, olyan 18 éves lehettem.

(Albert Ernő 2004: 305-306.)