Szép Jánoska

Albert Mátyás, 68 éves

  Elvitték a gyermekit, szép Jánoskáját a török basa udvarába.

          Elvitte a török szép piros hajnalba,
          Hajnalhasadtába nagy Törökországba,
          Basa udvarába.
          S basa fölnövelte szép derék fiúnak,
          S basa lett belőle nagy Törökországba.

  A basa feleségének gyermeke született, s a basának az volt az óhaja: ma-gyar asszony legyen gyermeke dajkája. S magyar asszont talála a vásáron, s megvásárolá a gyermekihez. S megmondta: úgy vigyájzon a gyermekire, mint szeme világára. Mert ha nem, ha baja történik, karóba húzassa a fejit.
  S vigyázott is rea, énekelt, éjjel-nappal mellette ült. Vigyázott, mint a sze-me világára.
  S egyszer a gyermek betegeskedni kezdett, s nem tudott alunni. S énekel-gette:
 
          Csicsija-bubuja, szép török fiúcska,
          Nekem is vót ilyen, elvitte a török
          Szép piros hajnalba. Most es megüsmerném
          Karja fejérjiről, fekete szemőccsiről.
          Jaj, Jánoskám, Jánoskám, ha még láthatnálak.

  S akkor azt mondta…
  Meghallá a basa felesége eztet, szaladt, s mondta az urának:

          – Gyere, s hallgasd meg, mit mond ez az asszon!

  S asz mondja:
  Bémene a basa, megijedt az asszon.

          – Mondd meg, asszon, mondd meg, mit énekeltél a gyermekemnek!
 
  S asz mondja, énekelte akkor megin:

          Csicsija-bubuja, szép török fiúcska,
          Nekem is vót ilyen, szép Jánoskám vala,
          Elvitte a török szép piros hajnalba.
          Most es megüsmerném karja fejérjéről,
          Fekete szümücsiről.

  S asz mondja:

          Felhúzta a basa jobb karján az inget:
          Nézzél ide, nézzed, hát ez itt miféle?
          Jaj, a karja fehérje.

          – S hát a szümülcsöt látod-e?
          – Az az, lelkem fiam, az az.

  A basa megölelte, megcsókolta.

          – Gyere, anyám, gyere, szép palotámba!

  S akkor oda, a feleséginek es bémutatta. S így lett az édesanyja a gyermeke dajkája.

  Vargyas Lajos Fia-rabolta anya típuscímen 9 magyar változat adatait sorolta fel. Megállapítja: „A legrégibb középkori eredetű darabok közé tartozik”. (Vargyas Lajos II. 1976. 379.)
  Első ízben találtunk rá Gyimesen, de a Székelyföldön, sőt Erdélyben is. Bizonyára későbbi keletű ezen a vidéken. Albert Mátyás gyermekkorában tanulta. Mivel a ritkán található balladák közé tartozik, Albert Mátyástól 1977 és 1983 között hat alkalommal is lejegyeztük. Legtöbbször a cselekmény vonalát követve újraalkotta az éneket, sőt az első változattal ellentétben a másodikban megpróbálta az egész történetet elénekelni, de egyes részek csak töredékesek és erőltetettek maradtak.
  A török-tatár betörésekről számos monda maradt fenn, annál kevesebb ballada vagy a folklór más műfaja. Vargyas Lajos már 1954-ben megállapította, hogy „valaha mindezek balladák voltak, csak a fokozatos feledés koptatta őket prózai történetté”. (Csanádi Imre-Vargyas Lajos 1954. 488.)
  A magyar folklórkutatás viszonylag későn figyelt fel erre a balladára, hisz első lejegyzésére 1879-ben  került sor. Kálmány Lajos töredékes változatait közölte, prózai szövegekkel kiegészítve, sőt bölcsődalként is énekelve (Kálmány Lajos 1952. 143–146:3.A/1.,A/2., B.). Éppen ezért a Magyar népdalok kötetben már a történeti énekek közé sorolták az egyik Kálmány Lajos közölte éneket (Ortutay Gyula-Katona Imre II. 1970.196:6). Lagutóbb Ujváry Zoltán az Al–Duna vidéki székely közösségben talált változatára szintén versbetétes mondaként, illetve altatódalként (1968. 64–66.). 1970-ben Katona Imre és Tripolszky Géza Zentán jegyezte le (1971. 7. sz. 26–31.).
  A felsorolt 9 magyar változat több altípusba sorolható, s ehhez hasonló csoportosítás a különböző szláv folklórban is megtalálható. Putyilov az ott közölt változathoz legközelebb állónak a morva mondát találta.
  Vargyas Lajos 67 külföldi változatát sorolta fel a spanyol, portugál, katalán, morva, ukrán, orosz, lengyel, délszláv, makedon, bolgár folklórból.
  A ballada tanulásáról Albert Mátyás 1977. június 11-én a következőket mondotta: „Az öregasszonyoktól, mondom, akkor lehetett hallani. Az öregasszonyoktól, úgy a nagymamáktól, ugye, a gyermekeket… Ők fonogattak, s a gyermekeket ringatták a lábikval. Mert vót egy olyan spárga kötve a bölcsőhöz. Egy olyan fa oda, a lábával nyomogatta, a bölcső ringott, s énekelgette, a gyermek amíg elaludt. Az öregasszonyok énekelgették:
        
         Beli, beli, kucu beli,
         Beli, beli, kutyasággal teli,
         Beli, beli, beli, beli,
         Belbelj,
         Kutyasággal teli.

  Ezt hallottam az öregektől. Egyik keservesen énekelgette, más vígabban. Egyik egyik szövegecskét, a másik a másikot.
  A török elvitte szép piros hajnalban… Ezt énekelgették az öregasszonyok. Vótak olyan öregasszonyok: ringatta s ringatta, s sírdogált, mikor ezt a szöveget mondta”.
  1983. október 7-én ismét kértem Albert Mátyást a történet eléneklésére. Utána kiegészítette:
  „Ott, ott énekelgetett a vénasszon a gyermekeknek, ilyen-olyan öreg énekeket, dunnyogatta. Ahogy varrtam [csángó bundákat varrt], hát egyszer izé, hogy hogyhíják, a Csicsija, bubuját énekelgette, de csak úgy darabolgatott belőle.
  Na, osztá másnap ott varrok, s ott az öregasszon fonogatott, s én még kérdezősködtem tölle, s há mondta:
  - Jaj - aszongya -, ez egy régi ének, én nannyámtól hallottam - aszongya -, de ő ezt, többen tudta. Valahol le van írva, valamelyik rokonnyinál, testvérinél - aszongya -, de ki tudja, hol van?
  Módosítottam réta, aszerint, hogy a történelmet hallottam. S azt gondolom, nem helytelen, ugye? Gyimesen, még, mondom, olyan 18 éves lehettem.

(Albert Ernő 2004: 305-306.)